Máté Bence írásai

Naplómból ollóztam III.rész

Közzétéve itt: Máté Bence

Csípősen fagyos a csend. Vékony jégkristály borít mindent. A lehelet lassan tűnik el a mozdulatlan levegőben. Még éppen csak pirkad és mintha minden a melegítőnapra várna. A semmiből hirtelen halk darukrúgatás szalad tova. Eltelik pár másodperc és az egyetlen távoli daruszó egyre erősödőmorajlásban folytatódik. Az ezernyi daruhangból már kibogozhatatlan, mit is mondanak egymásnak. Inkább csak egybefüggő, hullámzó hangzavar közeledik. Amikor az az érzésünk, hogy a zaj már szinte karnyújtásnyiról hallatszik, a szürkületből előtűnik a darucsapatok első csoportja.

naplemente madárvonulással

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ez olyan csoda, amiért egy természetfotós a világ végére is elmenne.

 

Ha a madádarvak a mezőnr fotózásban rangsorolnom kéne azon fajok fényképezését, melyek a legnagyobb varázslattal töltenek el, akkor a darvazásnak adnám a pálmát. Amint darukrúgatás töri meg a novemberi fagyos hajnal csendjét, akkor egyszerre minden mást elfelejt az ember.
A hazánkon átvonuló darucsapatok jól behatárolható területeken pihennek meg, ezért ebben az élményben viszonylag könnyen lehet részünk. Azonban, ha képeken is szeretnénk megörökíteni vendégeinket, alaposan fel kell kötni a gatyaszárat!

 

Amíg a hang már kilométerekről hallatszik, és a látvány néhány száz méterről is maradandó élményt nyújt, addig a fotózáshoz ötven méteren belüli távolság az ideális. Ám ezt elérni korántsem egyszerű feladat. Az elmúlt évszázadokban nagyon jól megtanítottuk a darvakat arra, hogy féljenek tőlünk, ezért most küzdhetünk, ha a közelükbe szeretnénk férkőzni. Még azt is megkockáztatom, hogy valamilyen, általunk ismeretlen szervükkel megérzik, ha a közelükben vagyunk. Több barátom is megfigyelte már, hogy érezhetően másképpen viselkedtek a madarak, amikor a lessátor közelébe értek, pedig kizárt, hogy tudomást szerezhettek volna róluk. Ezzel szemben viszont volt olyan sztori is, amikor valakinek fotózás közben megcsípte a napellenzője lessátorból kilógó részét. Ez pedig mintha cáfolná az előzőfeltételezést. Annyi bizonyos, hogy hiába van sok ezer madár egyszerre egyetlen területen, a fotózásuk rendkívül nehéz. Vadász Sándor barátom segítségével 2000 őszén próbálkoztam először darufotózással.

A nagymértékű folyószabályozások és lecsapolások következtében az 1910-es években a daru mint fészkelőfaj, kipusztult hazánkból. Magyarországon tavasszal és ősszel találkozhatunk csapataikkal a vonulások idején.

A tavaszi vonulás gyorsabb ütemű, és nem verődnek akkora csapatokba a madarak, mint ősszel. A Dél-Alföldörepülő madarakn a szegedi Fehér-tó és környezete jelentős pihenőterület. Éjszakánként valamelyik lecsapolt tómederben gyülekeznek a madarak, nappal pedig a táplálék vezérli mozgásukat. Különösen szeretik azokat a kukoricatarlókat, ahol sok mag szóródott el az aratógép után. Pillanatok alatt képesek eltüntetni egy területen minden szemet, ezért általában ritkán fordul elő, hogy napról napra ugyanarra a helyre repülnek vissza. Elég az, ha egy nagy tarlón pár száz méterrel távolabb szállnak le, mint előzőnap, és akkor már hiába ülünk a sátorban. Mivel megzavarni őket még akkor sem illik, ha fényképezni nem tudunk, csücsülhettünk egész nap szűkre szabott leshelyünkön… Esetleg elkezdhetjük olvasni a Háború és békét.

Az első sátrunkat olyan területen állítottuk fel, ahol a kukoricatarló borítva volt madártollal és ürülékkel. Három nappal később hajnali négykor – mivel még nem volt jogosítványom – apával vitettem ki magamat, mert nem volt kedvem harminc kilométert karikázni felmálházva mínusz fokos hidegben. A felszerelésem bepakolása után megbeszéltünk egy este hat órai találkozót, majd elváltunk.darvak rajzása Fél órával később kezdett pirkadni, és ekkor élhettem át először az előbb leírtakat. A „hangyányi” szépséghiba azonban az volt a dologban, hogy a madarak hatalmas robajjal áthúztak felettem, majd eltűntek a távolban. Ettől kezdve folyamatosan lehetett hallani a darukrúgatást, de nem láttam madarat egészen nyolc óráig. Ekkor megtámadtak jobb oldalról, és csakhamar száz méternél közelebb merészkedett egy család. Még az objektívet sem tudtam rájuk fordítani, amikor láthatóan megriadtak valamitől és elrepültek. Pár perccel később, közeledő csörtetés hallatszott… Azt hittem, hogy egy őz szaladt el közvetlen mellettem. A sátorból kinézve sajnos csalódnom kellett. Egy embert láttam, amint rozzant Csepel biciklijét tolva, illetve olykor a hátára kapva távolodik tőlem. Hatalmas szántás közepén (mely szélén egyébként volt út) egy magányos fa alatt kuksoltam.(!) Sajnos nem tudok felvételt mutatni a helyszínről, de ha azt valaki látná, nem hinné el, hogy ott biciklivel megjelenhet valaki. Még most sem merném megbecsülni az esélyét annak, hogy ott valaki egy biciklis földművessel találkozik. A darvakra nem jellemző az, hogy megvárják, amíg a veszély elmúlik, aztán visszajönnek. Inkább megállapodnak egy másik területen, és ha éreznek elég motivációt, talán másnap visszatérnek. Telefon híján kénytelen voltam estig várni, és bizakodni, hátha mégis szerencsével járok. Ebben az időszakban a suliban oly mértékű volt a fenyegetettség, hogy még a lessátorban is tanulásra vetemedtem. (Ezt egyébként tiltom a tanítványoknak.) Ennek a hatékonysága megbecsülhető abból, hogy körülbelül kétpercenként izgatottan kaptam fel a fejem darvak után kutatva. Aznap ugyan megadtam az esélyt a szerencsének, de az sajna nem élt vele.

Egy hét múlva Sanyi lihegve hvíztartály álcaívott fel, hogy épp az autója felé gyalogol és megcsinálta élete legjobb darufotóit. Igaz, az idő ködös volt, és kétórás élvezkedés után megint elzavarta valaki a madarakat, ám ekkor tízezres létszámban szedegettek a sátor körül, a legközelebbiek húsz méteren belül. A leshelyet egy öntözőberendezés lábához rakta és így a darvaknak fel sem tűnt az új létesítmény. (Én két évvel később – más lehetőség híján – nyílt terepen rendezkedtem be, de a darvak szinte kiröhögtek.) Szóval jelezte, hogy kezdjem el kitalálni, milyen indokkal fogom a holnapi napot ellógni. Hát ez utóbbi nem okozott nagy gondot… Alig aludtam másnap hajnalig az izgalomtól.

Vak sötétségben bevackoltuk magunkat a lőállásokba. A várakozás feszült percei következtek. Az előzőeste 23 ezer darut számoltak a madarászok, aminek jelentős része rövid időn belül körülöttünk szállt le. A 2,8/300-as objektívemnek ez volt az első bevetése nálam. Minden nyersanyagomat magammal vittem (3 tekercs Velvia). Remélni sem mertem, hogy majd spórolnom is kell vele. Összesen 600 mm-ig bírtam felmenni, ami éppen elég volt ahhoz, hogy a legközelebbi madarak gusztustalanul töltsék a kockát. Ekkor jöttem rá igazán az előtér jelentőségére. A szántóföldből kiálló kukoricaszárak meglehetősen rosszul mutatnak a fotón, kiváltképpen, ha még élesek is. A kép azon részeit, melyek az alsó szél és a madarak lábai között helyezkedtek el, szerencsére feloldották az előtérben lévőgyomfoltok. Ekkor még nem tudatosan választottam meg objektívem pozícióját – az előtér és háttér függvényében –, puszta véletlen volt az az elhelyezés, amit azóta komoly körültekintéssel állítok be.

Adaruk ebédelnekmikor alaposan kifotóztuk magunkat, szinte törvényszerűen ismét megzavarták szórakozásunkat. Tőlünk úgy három kilométerre vadászok jelentek meg az erdőszélen. Még mielőtt kiszálltak volna az UAZ-okból, máris felriasztották a hozzájuk közelebb eső madarakat. Azok pánikszerű menekülése erősen hatott a többiekre is, így egyetlen daru sem maradt a láthatáron. A helyzeten mit sem változtatott, hogy a vadászok feljebbmenői intenzíven csuklani kezdtek. Ismét a bizakodás órái következtek. Háromórányi semmittevés után a legjobb fények kezdetén meglepett minket egy kisebb csapat, gyönyörű sárgás ellenfénybe burkolózva. Gyorsan elfelejtettem, hogy a lábaim már kezdtek elhalni a 80x80x80as sátorban, újra lázasan nyomkodtam az expo gombot. A hangeffektek legalább olyan érdekesek, mint a látvány. Ha egyszer valakinek a fülébe költözött egy darusereg krúgatása, napokig nem lehet onnan kiverni; bármilyen távoli zajt képes a madarak krúgatásának vélni.

Azóta sem volt szerencsém olyan távolságból szemlélni a darvakat, pedig minden évben megadtam magamnak az esélyt. Ha valaki ennek ellenére – vagy ennek hatására(?) – mégis rászánja magát a darufotózásra, annak néhány jó tanács:

A darv szemez velemA darvak fotózására a legmegfelelőbb időszak a későősz. Érdemes először a táplálkozóterületeken tisztes távolságból kifigyelni a darvak mozgását (ami általában évente különböző), ismerkedni viselkedésükkel, és távcsősegítségével keresni egy alkalmas helyet a sátornak. Ez nem könnyű feladat, mert a helyszínre érve gyakran mást mutat a környezet. Előfordulhat, hogy a nádfolt, amit az előbb két kilométerről még a darvak mellett láttunk, valójában nyolcvan méterre van. Miután a vándorok éjszakázni repültek, még szürkületben felállíthatjuk a leshelyet, amelynek tájolásánál célszerű ismerni a nap járását is. Ez után minden másnapi egyéb program merüljön feledésbe, és pirkadatra már legyünk a tüzelőállásban. Öltözzünk melegen, készítsünk elő egynapi hideg élelmet és egy termosznyi forró teát. A telefonunkat állítsuk lopakodó üzemmódra. (Ha kissé lusták voltunk, és a darvak korábban keltek, mint mi, már ne is kísérletezzünk sátrunk megközelítésével! Aznapra a fotózásnak már lőttek!) Helyezzük kényelembe magunkat és hegyezzük fülünket! Ha szerencsénk van, visszajönnek a madarak, kezdődhet a filmpusztítás. Ha nem… kezdjük szabaddá tenni a jövő hetet is! Türelem! Ötévente egyszer bejöhet!

telihold darumadár repüléssel



Máté Bence
https://matebence.hu/


Cimkék: : Máté Bence

Nyomtatás