Máté Bence írásai

Naplómból ollóztam II.rész

Közzétéve itt: Máté Bence

Tegnap érkeztünk Rundéra, és tekintettel arra, hogy közeleg a lapzárta, máris egy fotós barátom laptopjárózsás gödény sirályok közöttn dolgozom. Természetesen nem azért utaztam ily messzire, hogy cikket írjak, de hát még nem szoktam hozzá, hogy Norvégiában általában esik… Terveim szerint, az októberi számban a mostani élményekről fogok írni, ezért holnaptól megrendeltem a jó időt. Hogy az eső ne erőltesse rám hangulatát, visszaemlékszem arra a fotózásra, amit 2002-ben a névnapomra kaptam.

A közelgő iskolakezdés keltette riadalom miatt augusztusban a lehető legjobban szerettem volna a szünidő utolsó napjait fotózásra kihasználni. Nagyon sok időt töltöttem terepen a jó téma kiválasztása érdekében. Ekkortájt több helyen lehetett látni egy helyre összegyűlt gémeket és kócsagokat, amelyek a szárazság miatt csapdába esett halakat tizedelték. Lakóhelyemtől nem messze a Dong-éri csatornát – a szokásnak megfelelően – a költési idő végén leeresztették. A könnyű táplálékszerzési lehetőség számos madarat vonzott a területre. Terepszemle után hazakarikáztam a lessátramért, a fotós felszerelésért és rövid könyörgés után megfűztem édesanyámat, hogy jöjjön ki velem elmenő embernek. Amikor sátramnak a fotózásra legalkalmasabb helyet kerestem, a madársereg között egy számomra új fajt, a rózsásgödényt pillantottam meg. Anya elmondása szerint olyan extázisba estem, hogy az időérzékemet teljesen elveszítve, többször annyi ideig várakoztattam, mint ahogyan azt ígértem. A nagy izgalom hevében állítottam fel sátramat annak reményében, hogy hátha visszajön a pelikán. A madarak egy viszonylag nyílt terep közepén táplálkoztak, ezért nem tudtam a sátramat se nádszegélybe, se bármilyen kiemelkedő tárgy mellé rakni. Amennyire tudtam, beálcáztam, majd rögtön birtokba vettem a lőállást. Legtöbb esetben célszerű a sátor kihelyezése után néhány napot várni, amíg megszokják a madarak a jelenlétét, de ezt ekkor nem bírtam kivárni.

rózsás gödény totyogEnnek következtében aznap egyetlen kockát sem exponáltam, de máris azon gondolkodtam, hogyan tudnám megörökíteni ennek a hatalmas madárnak a ritka magyarországi jelenlétét. Hazaérve elolvastam mindent, amit csak találtam a gödényről. Valamikor fészkelt a Tisza ősmocsaraiban, mára azonban Európában csak a Duna-delta vidékén és néhány, számára alkalmas helyen telepesen költ. A szegedi Fehértavon 1936-ban lőtte Bereczk Péter az utolsót, azóta mindössze négyszer látták a területen – írta kedves tanárom, Csizmazia György 1980-ban. Mostanában valamivel sűrűbben látni, főleg a Hortobágyon, de magyarországi látogatásai még mindig különös szenzációnak számítanak. Mérete miatt könnyű észrevenni a többi madár között, ezért egyik madarász barátom a halászoknál érdeklődött, hogy látták-e a nagy pelikánt? „Láttuk a fene a ... anyját!” – hangzott a gyors válasz. Az érthető, hogy hatalmas bőrlebenye miatt, amivel halászik, a halgazdaságnál nem a legkedveltebb látogató, de megnyugtattuk a halászokat, hogy ez az egyetlen egyed nem fogja őket csődbe vinni.

Másnap már hajnali négykor a sátram felé közeledtem, amikor a fejem felett körülbelül húsz méterre körözni kezdett Európa legnagyobb szárnyfesztávolságú madara. Ismét nagy izgalommal telve ültem be a lessátorba, de a gödényt megint nem tudtam optikám keresőjén keresztül megnézni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire korán kel és még az előtt találkozunk, hogy a sátramba ülnék. A harmadik napon az idő nagyon rosszra fordult. Mégis úgy éreztem, hogy most sikerülnie kell az akciónak, így még fél órával hamarabb tekertem ki leshelyemre. Ahogy elkészültem a beállításokkal, a tegnapi naphoz hasonlóan, ugyanabban az időben kezdett körözni a sátor felett, és tőlem körülbelül háromszáz méterre leszállt az érmederben. Biztosan nem keltettem benne veszélyérzetet, hiszen ekkor már rengeteg madár vett körül, sőt néhány dankasirály a sátram tetejéről leste zsákmányát.

Már akkor villámlott, amikor elindultam otthonról, de a néhány lelkesen elkészített bizonyítókép után sem akartam az eső miatt a madarakat ismét megzavarni azzal, hogy kijövök a búvóhelyről. De amikor rendesen kivilágosodott, annyira elkezdett szakadni az eső, hogy a felszerelésemet féltve menekülnöm kellett a közeli gátőrházba.

Bevallhatom, ekkorra teljesen elment a kedvem az egésztől. Csak épségben jussak haza! Arózsás gödény kitárt szárnyakal gátőr boldogan vendégül látott és úgy mesélte el az elmúlt harminc év eseményeit, mintha nem beszélt volna senkivel már egy éve. Jó hangulata annak a sárga színű folyadéknak volt köszönhető, amit egy nagy tartályból egy kis marmonkannába szivattyúzott. Erre az volt írva: gondűző. Mialatt mi odabent diskurálgattunk, a vihar annyira felerősödött, hogy az otthoniak már komolyan aggódni kezdtek és kijöttek értem a sátorhoz. Persze nem találtak ott és felhívni sem tudtak.  Egy órával később, amikor a szél némi térerőt fújt az isten háta mögé, megnyugtattam őket, hogy még élek, és minden a legnagyobb rendben van. Mivel kifogyott a benzin a Zsigulinkból a biológiatanáromat kérték meg, hogy jöjjön el értem. A töltés eddigre annyira felázott, hogy autóval nem lehetett rajta közlekedni, tehát azt az egy kilométert kénytelen voltam biciklivel bevállalni. Szemeteszsákot húztam a fotóstáskámra, és szakadó esőben nekivágtam az útnak. Mindjárt az első métereken akkorát estem, hogy utána a biciklit a töltés jobb oldaláról, az állványt meg a bal oldaláról szedtem össze. Én magam úgy irányítottam az esést, hogy a táskámat védjem, azaz egy mély nyekkenés kíséretében a hasamon landoltam. Mikor a tanárom az út végén meglátott, a nevetéstől köszönni is alig bírt, majd később figyelmesen megjegyezte, hogy névnapom van, ezért fogadjam szeretettel a mentőakciót.  Szerencsére a sátort nem bírtam magammal vinni és ez még jobban motivált arra, hogy másnap hajnalban, ha csillagos az ég, ismét próbálkozzam. Így aztán hajnalban kómás fejjel vágtam neki utoljára a nyolc kilométeres útnak.

Végre minden úgy történt, ahogyan azt először kigondoltam! A gödény tőlem száz méterre szállt le, és szépen lassan közelített. Nagy termete miatt röpte mindig riadalmat keltett a többi madárban és a földön sétálva is kitértek előle. Jó negyven méterre járhatott – ekkor még mindig nem volt értékelhető képem róla –, amikor feltűnt a háttérben lévő töltés tetején egy parasztbácsika, és ahogyan közeledett, úgy rebbentek fel egyre nagyobb számban a táplálkozó madarak. Nehéz leírni azt az érzést, ami akkor játszódott le bennem.

rózsás gödény a tóban közd egy bottalMi a jó istent keres valaki hajnali hatkor a szétázott töltés tetején?! – mérgelődtem magamban. Valószínűleg ő is ugyanezt kérdezhette magától, amikor megállt mellettem úgy száz méterre, és elkezdte leverni a biciklije sárvédőjére rakódott sarat. Érdekes módon, a madaram ezt még mindig nem érezte elég oknak, hogy energiát fektessen a felszállásba. A hívatlan vendégnek az volt a szerencséje, hogy megjelenésével inkább csak felém terelte a gödényt, minthogy elzavarta volna. Egyébként már terveztem a sárbirkózást arra az esetre, ha elzavarná a madarat, amire már négy napja várok. A veszély elmúltával szépen lassan kezdtek visszaszállingózni a szárnyasok és a pelikán is majdnem egy órán keresztül harminc méternél közelebb tevékenykedett. Ez alatt rendesen kiélvezhettem eddigi fáradalmaim és az izgalmak gyümölcsét.

Végül, a gátőr zavarta el, nem sokkal hét után. Addigra viszont alaposan szemügyre vehettem és végre örömmel telve mehettem haza, a nem mindennapi „zsákmánnyal”. A csúnya környezet miatt nem készítettem természetfotós szempontból is értékes kockákat, de az élmény annál emlékezetesebb maradt. madár rajzás a tóban

Máté Bence
https://matebence.hu/


Cimkék: : Máté Bence

Nyomtatás