Máté Bence írásai

Vízparti lessátrazás II.

Közzétéve itt: Máté Bence

Sátrunk első tesztelése

gombák vízes pókhálóvalAz előző számban adtam pár tanácsot ahhoz, hogyan érdemes elkezdeni a vízparti lessátrazást. Ha van, aki a cikk indíttatására kezdett a témával foglalkozni, szívesen vesszük, ha megosztja velünk tapasztalatait, élményeit, amiket a későbbiekben esetleg közölni is fogunk. Az utóbbi időben olyan sátrakat építettem, amelyek hét nyelven beszéltek. Ezek sokkal nagyobb munkát, utánajárást és időt igényelnek, viszont hasonló eséllyel indulnak, mint egy hevenyészve összekókányolt sátor. Ennek ellenére szeretem megadni a módját, inkább foglalkozom többet az előkészületekkel, hogy amikor fotózok, jól érezzem magam benne. Hosszabb idő után viszont arra jöttem rá, hogy minél igényesebb vagyok a leshelyek kialakításával, annál nagyobb a beléjük táplált remény is. A nélkülözhetetlen szerencsefaktor azonban továbbra is konstans tényezője marad a képletnek. Megközelítően ugyanannyi eredményt hoztak azok a sátrak, amelyek kevesebb gonddal készültek. Számtalanszor előfordul, hogy a legelső kísérlet fantasztikusan jól sikerül és joggal gondoljuk, ha ilyen volt az első, milyen lesz a többi? Sajnos ez a gondolatmenet a legbiztosabbnak tűnő helyzetekben sem helytálló.

Lássuk hát az előzőekben tárgyalt nádból és bálványfából épített egyszerű sátor használatát!

madár csoport a tóbanTételezzük fel, hogy minden kész, egy egész napra szabadok vagyunk, a hetekkel ezelőtt felállított sátrunkat nem verték szét és a madarak már egymás fészkeit túrják le a leshely tetejéről. Legszebb fényekre akkor számíthatunk, amikor a nap sugarai kis szögben érkeznek. Sajnos ez szép, derült időben is csak nagyon rövid ideig tart. Ezekre a mintegy félórás időszakokra érdemes terveznünk. Nagy szerencsénk van, mert a madarak aktivitása éppen ebben, a legkedvezőbb időben a legnagyobb. Ritka az eset, amikor verőfényben kifogástalan kocka készül. A hajnali fények előtt könnyen leshelyünkhöz lopózhatunk úgy, hogy gyorsan visszaálljon mögöttünk a megszokott rend, de az alkonyati fények becserkészése már nagyobb áldozatot és kitartást igényel. Én azt szoktam tenni, hogy veszem a kis csillagászati naptáramat, megnézem, mikor kel fel a nap és elkezdek visszaszámolni. Előtte egy órával már bent kell ülni, plusz az utazás, plusz az otthoni előkészülődés, plusz, az idő, amíg – még félálomban – eldöntöm, hogy legyek-e ismét olyan bolond, hogy feladjam édes álmaimat egy kétes kimenetelű akcióért. – Ezt a döntést a legnehezebb meghozni.

Hmadára eljutottam a sátorig és befészkeltem magam, vagy folytatom az alvást, kockáztatva, hogy átalszom a legszebb fényeket, vagy megpróbálok enyhe érdeklődést mutatni, és várom, hogy a gép LO értékről számra váltson.

Mindenki döntse el maga, hogy miként akarja szerencséjének megadni az esélyt. Aztán, ha sikerül, ha nem a hajnali fotózás, bőven marad időnk arra, hogy eldöntsük: megvárjuk az esti fényeket, vagy húzunk haza a legrövidebb úton. Ha az előző mellett döntünk, akkor tudnunk kell, hogy leshelyünket nem hagyhatjuk el egy pillanatra sem, mert ez esetben az alkonyati fényekben való fotózásunknak szinte biztos befellegzett. Hogy mivel töltsük a két időszak közötti röpke tíz órát, azt az olvasóra bízom. A folyadékcsere külön tervezést igényel.

Ha csak délután áll módunkban kitelepedni leshelyünkre, akkor érdemes egy áldozatkész barátunkat megkérni, hogy jöjjön ki velünk. ő lesz az „elmenő ember”. Ugyanis miután elfoglaltuk helyünket a sátorban, ő eltávozik a helyszínről, azt a benyomást keltve modelljeinkben, hogy az idegen látogató elment, tiszta a levegő. Ha kitartásunk ellenére sem jártunk sikerrel, akkor se csüggedjünk! Biztosíthatok mindenkit, hogy két egyforma nap nincsen. Ugyanaz a hely még évek múltán is tud újat mutatni, meglepetést szerezni!

HBemozdulásos madárfotóa az elszántság ennél is nagyobb, akkor komolyabban kell előkészülni és hosszabb időre tervezni (kaja, ital, hálózsák, túlélőkészlet stb.). Kitartóbbak figyelmébe ajánlok egy fekvő lessátorban letölthető „harmincórás maratont”, ami délután háromtól másnap este kilencig tart. Ez idő alatt megvan az esélye, hogy háromszor is dolgozhassunk a legkedvezőbb fényekben. (Ezt azonban csak a hozzám hasonló elvetemülteknek ajánlom, nem vállalok felelősséget a testi elváltozásokért… A kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét!)

Erőlevesként leírom az eddigi legjobb lessátrazásomat, és hogy a butaságomon lehessen kárörvendeni, esetleg tanulni, a legnagyobb melléfogásaimat is. Hogy happy enddel fejezhessem be írásomat, kezdem az utóbbival:

 

Három évvel ezelőtt a dorozsmai sertéstelep trágyaülepítőjéhez tévedve láttam, hogy százszámra lepték a partimadarak és récefélék. Vérszemet kapva elkezdtem számolgatni, melyik napokra szerezzek orvosi igazolást, hogy ellóghassak a suliból.fekete fehér madarak a tóban Két nappal később, jogosítvány híján, a mindig áldozatkész szüleimmel vitettem ki magamat a helyszínre egy gatyarohasztó délutánon. Már akkor gyanússá vált, hogy csupán két cankót zavartunk fel, de úgy gondoltam, ha már eddig eljöttem, nem módosítok a terven. Másnap estére rendeltem a családi taxit. Bíztam benne, hogy meg fogom szokni a bűzt, ám a felszabaduló gázok miatt még fejfájás is gyötörni kezdett. Azon a napon nem pusztult az emulzió, ezért fenntartásokkal vártam a másnapot is. Az éjszakát mozdulatlan hajnal, majd hasonlóan kihalt délelőtt követte. Mivel féltem attól, hogy ha elkap egy vihar, szétázik a motyóm, így a vízálló fekvősátramat használtam. Rossz időben a fekete fóliából forrasztott huzat jó szolgálatot tud tenni, de jelen esetben, szikrázó napsütésben maga volt a pokol. Az aljzat enyhén lejtett a trágyató felé,ezért választanom kellett a sátor legmelegebb vagy legbüdösebb része között, ahol körülbelül tíz fokkal volt hidegebb, mint fent. Úgy ötven fok. Pár távoli sárszalonka és gólyatöcs tartotta bennem a reményt. Egyébként sem tudtam volna hova menni, így hát szaunáztam tovább. A nap legmelegebb óráit gatyára vetkőzve, az időközben kiolvadt jégakkukat magamra pakolva vészeltem át. A naplementét még a legjobb téma reményében sem vártam volna jobban. Egyszerűen megváltásként érkeztek el a naplemente fényei, még ha csak a bugyborékoló trágyalét festették is meg. Azóta számtalan próbálkozásom volt már e rekordszívás megdöntésére, de még most is ez az akció a csúcstartó!

Dfekete vörös színben megy le a nap és rajta egy madár láthatóe mielőtt kardunkba dőlnénk, következzék az elszánt kitartás diadala, a happy end!

2002 augusztusában Daróczi Csaba barátom megmutatta azt a tavat, ahol többször tüzesre lőtte a gépét, amíg én a kötelező nyári gyakorlatomon húztam a gályát. Ez a kis emléktúra aztán meghatározta a következő hét programját! A kiszáradt tómeder szélén, egy összeszűkült mélyebb részben hemzsegtek az ott rekedt halak, amiket egy sereg szürke gém, kócsag, kanalas gém és feketególya tizedelt. Másnap, hajnalban háromórai kelés után felállítottuk mobil sátrainkat és elfoglaltuk a lőállásokat. Az előző napi csúcsforgalom ekkorra egyetlen kanalas gémre redukálódott és azt is elzavarta egy wartburgos vitéz. Az nem lehet, hogy ennyivel feladjuk, így hát rávettem Csabát, hogy aludjunk kint. A szépséghiba csak annyi volt, hogy éjfél után hatalmas vihar söpört végig rajtunk. Menekülés! Mire az autóhoz értünk, gatyáig áztunk, és akkor közölte velem, hogy nem találja a kocsikulcsot… Egy napi szünet után még mindig nem tudtuk feldolgozni, mert a vergődő halak nem keltették fel kedvenceink érdeklődését. Újra kimentünk. Ez alkalommal végre rendes kárpótlásban volt részünk. fekete madár úszik a tóbanMég sötétben meglepték a madarak a sátraink előtti területet. A gémek vérfagyasztó kiáltásai még azelőtt megadták a fílinget, mielőtt bármit is láthattunk volna a keresőben. A madarak lassan bontakoztak ki a felszálló ködből, amit a pirkadat később lilára festett. Tökéletes környezet, fantasztikus fények és amerre látsz, madarak. Hamar munkába állítottuk gépeinket és euforikus hangulatban, folyamatos expohangokkal hergeltük egymást. Egyre több madár szállt le, majd befelhősödött az ég, és a verőfények helyett szép szórt fényekben fotózhattunk tovább. Több volt a hal, mint a víz, a madarak mégis képesek voltak összeverekedni egyetlen kifogott halon. Egész nap érdemes volt feszülten figyelni, minden percben történt valami jó kis akció. Még egy laza kis délelőtti hasmenés sem tudta elterelni a figyelmemet a témáról (ellentétben társammal, aki tőlem 1 méterre a saját sátrában fejezte ki együttérzését).

Hasonló gyújtótávolságokkal, egymás mellet ülve fotóztunk végig két napot, mégis teljesen különböző képeket készítettünk. Ezt azok kedvéért mondom, akik félnek attól, hogy ha többen mennek egy helyre fotózni, egyforma képeket készítenek majd. Ha jó társra talál az ember, akkor sokkal nagyobb élmény a helyszínen együtt átélni a csodát.


Máté Bence
https://matebence.hu/


Cimkék: : Máté Bence

Nyomtatás