Emlékezetes sztorik természetfotósok életébôl
Általában nagyon hosszú út vezet addig, amíg egy természetfotó falra kerül. Minden út egyedi, és sokszor kapcsolódik hozzá olyan történet, ami – kiváltképpen az alkotás készítője számára – emeli a fotó értékét. Ezáltal azoknak a képeknek is felbecsülhetetlen értékük lehet, amelyek egy átlagos néző számára teljesen hétköznapiak. Cikksorozatomban olyan sztorikat írok le, amelyek valamilyen oknál fogva gyakran előkerülnek fotós barátaimmal folytatott anekdotázások során.
Az első történet javában a múlt rendszerből származik, abból az időből, amikor én még éppen csak a szobatisztaságot gyakoroltam.
198? telén Zsolt rendszeresen etette az egerészölyveket és a kistestű dögevőket egy 6-os út melletti kukoricatarlón. Megígérte Béla barátjának, hogy egyszer kiviszi őt fotózni abba a szárkúpba, amit ezen a helyen leshellyé alakított át. Mindketten nagyon elfoglalt emberek voltak, így meg kellett becsülniük azt a napot, amikor mindkettőjük ráért, és végre a hobbijuknak hódolhattak. A helyszín bemutatása után Zsolt segített elhelyezkedni vendégének, majd egy kévével eltakarta a leshely ajtaját. „Nagy kalappal” kívánt Bélának, és magára hagyta…
Még mielőtt esélyük lett volna a madaraknak a kihelyezett csali megkóstolására, a fotósok ördöge megállított az út szélén egy teherautót. A sofőr és kísérője valószínűleg látta, amint Zsolt a terepjáróból bepakolta a szárkunyhó hátsó részén a fotós felszerelést és a táskarádiót. Ezért visszafelé jövet a kísérő kiszállt, odament a kunyhóhoz, egyetlen csapással szétrombolta a hátulját, és meglátva a felszereléseket, odakiáltott a sofőrnek: „Gyere, van itt minden!” Ekkor a sátor elejében rejtőzködő fotós rákiabált, hogy takarodjon, és hozza rendbe a kunyhó hátulját. ő nem számított rá, hogy ember is van a kunyhóban, ezért megszeppenve azonnal engedelmeskedett, még udvariasan meg is kérdezte: „Így jó lesz?”
Nemsokára elcsendesedett a vidék, kezdődhetett elölről a várakozás. Körülbelül fél óra múlva az ölyv végre a beszállófára ült. Béla lelki szemei előtt már megjelent a fotó, amin a madár vérszomjasan tépi a prédát. Ekkor ismét személyautó zúgása törte meg a csendet, majd határozott lépések zaja közeledett a rejtekhez. Idegen hang szólalt meg: „Van ott bent valaki?” Fotósunk először arra gondolt, hogy Zsolték jöttek vissza, ezért nem válaszolt. Erre még erélyesebbé vált a felszólítás: „Jöjjön elő, vagy keresztüllövöm, mint egy kutyát!” A kunyhó elülső fala hullámpapírból készült. Ezen csak az 500-as telének volt nyílása, valamint egy – szöggel ütött – apró kémlelőlyuk. Ezen keresztül egy pisztolyt tartó kéz látszódott közvetlen közelről, ami rendőrzubbonyban folytatódott. „Lassan a testtel!” szólalt meg a sértett, de abbéli félelmében, hogy tényleg keresztüllövik, mint egy kutyát, előkászálódott a hátsó oldalon. A napvilágra érve a félelem azonnal méreggé változott (Innen szóljon maga a meglepett fotós):
„Félkör alakban vettek körül. A rendőr rám szegezett pisztollyal (Én egyébként azt hittem, hogy nincs megtöltve, de később megnyugtattak, hogy csőre volt töltve), meg a két tróger, akik alig fél órája el akarták vinni a fotós felszerelésemet. A rendőr kérdésére megmondtam a nevem és a foglalkozásom. Kérte az igazolványomat, mondtam, hogy az arrébb van, a kocsiban. Erre keresztkérdésként megint megkérdezte a nevem. Mérgemben azt mondtam:
– Fogadni mernék, hogy ennek a két trógernek, akik az előbb akartak kirabolni, még nem kérdezte meg a nevét. Mire közölte, hogy: – Ezek nem trógerok, hanem becsületes munkásemberek!
Rászóltam, hogy tegye el a pisztolyt, amit némi vonakodással meg is tett. Előhozatta a felszerelést a kunyhóból, majd ismét a nevem és foglalkozásom iránt érdeklődött. Mondtam, hogy vagy kísérjen el a kocsimhoz, vagy hívja fel a kórházat, akkor igazolni tudom magam. Egyikre sem volt hajlandó. Amikor végre beszólt a kapitányságra, kijött a helyszínre egy százados, aki azonnal átlátta a helyzetet. Éreztem, hogy legszívesebben nevetne az egészen. ő végre hajlandó volt felhívni a kórházat, ahol az egyik kollégám vette fel a telefont.
– Itt a rendőrség! Dolgozik önöknél ilyen nevű ember?
– Igen. Ne lőjék le! Madarat fényképez! – válaszolta a kollégám.
Ekkor már tényleg nevetett, majd utasította az intézkedő rendőrt, hogy vegyen fel jegyzőkönyvet, és elment. Ekkor kérdezte meg először a két tróger – mint tanúk – nevét. A mérgem elpárolgott, mikor a felszerelésemet vette lajstromba.
– Diktálja a fényképezőgépek nevét – mondta.
– Practica Super TL – nagy nehezen lekörmölte.
– Pentacon Six TL – ezt is lekörmölte.
– Chinon.
– Csak ennyi? – kérdezte meglepetten.
– Ennyi.
– Hogyhogy?
– Japán.
– Aha…
Egyórás leltározás után végre elkísért a kocsimhoz, ahol alig tudta leplezni csalódását, hogy minden papírom rendben van, így a nagy fogás elmaradt.
– Ezért nem fog kitüntetést kapni – mondtam még neki búcsúzóul.”
Az egész szituáció akkor kellemetlenül érintett minden résztvevőt, kiváltképpen a szerencsétlenül járt természetfotóst, de ilyen sztorik nélkül nem lenne színes a fotós élet. Mivel a vázolt események után – érthető módon – nem készülhettek természetfotók ezen a napon, mellékelek néhány felvételt, amelyek akkor Béla képzeletében élhettek…
Máté Bence
https://matebence.hu/
Cimkék: : Máté Bence