Egy hónap Norvégiában III. rész
Július 9. 
A tulkokról szerzett biztos információk birtokában úgy döntöttünk, hogy áldozunk egy napot a tulokfotózásra. Dombastól 30 kilométerre egy turistautat, amin elindultunk, látogatók hada taposott kopárra. A szembe jövő kirándulók mindig mosolyogva mondták, hogy hány métert kell még mennünk a tulkokig. A nemzeti park ismertető tábláján nyomatékosan felhívták a vendégek figyelmét, hogy a saját és a tulkok biztonsága érdekében senki ne menjen 200 méternél közelebb az állatokhoz. Fényképezéshez ez a távolság csaknem használhatatlan. Szerencsére (még tegnap) norvég barátaink megsúgták, hogy nyugodtan oszthatjuk néggyel ezt az értéket. A biztonság kedvéért megkérdeztem tőlük, mégis mi a teendő, ha az állatok ezt a távot már zaklatásnak éreznék? Viszonylag egyszerű választ kaptam: „Turn back, and run away!”
Elképzeléseinknek megfelelően a tulkokat tényleg mesébe illő tájon pillantottuk meg, így máris előkerültek a nagy telék. 40-50 méteres távolságból követtünk egy négyes csapatot vagy egy kilométeren keresztül. Az úti céljuk látványa azonban meglepő és egyben illúzió romboló volt mindannyiunk számára: Egy lovarda karámja felé tartottak, ahol a háziállatok számára kitett sót kezdték nyalogatni. Alig bírtunk úgy komponálni, hogy a kerítés vagy más műtárgy ne lógjon a képbe. Hát bevallom őszintén, nem volt valami vadregényes hangulata a takarmánysót nyalogató tulkok fotózásának. Ám őket ez cseppet sem érdekelte, tudomást sem vettek rólunk. Persze nagy élmény volt közelről látni ezeket az állatokat, de legközelebb valószínűleg nem ez lesz a fő úti célunk.
Július 10.
Újdonsült norvég barátaink vendéglátását élveztük. Nehéz szavakba önteni azt, hogyan fogadtak minket, akikkel két napja egyszerűen csak összefutottak az erdőben. Mindenáron el akartak halmozni bennünket ajándékokkal, amiket legalább annyira kínos volt elfogadni, mint visszautasítani. Jávorszarvas bélszínt ettünk és végre nem a szűk sátorban kellett nyomorognunk. A kertjük végében levő faházat kaptuk szálláshelyül. Habként a tortára még megszerezték néhány természetvédelmi őr elérhetőségét is. Biztosak voltak abban, hogy még aznap este mutatnak nekünk jávorszarvast is, de ahogyan az lenni szokott, amikor nagyon akarja az ember, nem jön össze a dolog.
Július 11.
A kései gyors vacsora után, a napfelkelte előtt folytattuk a szarvasok keresését. Azt mondták, addig autóznak velünk, míg nem sikerül látnunk legalább egyet. Már vagy harmadszor jártuk végig a területet, ahol ők egyébként rendszeresen szarvasokba botlanak, amikor átcaplatott előttünk egy hatalmas jávortehén gyönyörű ellenfényben, hatalmas párafoltokat fújva, sötét háttér előtt… ahogyan az meg van írva. A kép most is a szemünk előtt van. Egyébként ez volt a leglazább napunk. Palacsintát sütöttünk a kalyibában parázson, miközben igyekeztünk kimeríteni egymás eseményraktárát.
Július 12.
Úti célunk a Jotunheimen Nemzeti Park. Már szinte hozzászoktunk ahhoz, hogy az esernyők inkább napernyőként funkcionálnak, ám estefelé az időjárásba fektetett bizalmunk erősen megrendült. Tájképezés közben, minden addig tartalékolt erejüket összeszedték a felhők és gyors támadást indítottak. Az, hogy bőrig áztunk, nem kifejezés. Jobb híján egy szikla alá bújtunk, hogy legalább a felszerelésünk szárazon maradjon. Egy csendesebb időszakban visszasprinteltünk a sátorba, ahol a jó meleg hálózsákokban másnap hajnalig húztuk a lóbőrt.
Július 13.
A vihart gyönyörű, ködös reggel követte. Egy közeli gleccserhez azonban már ismét napsütésben gyalogoltunk. Jellemző volt, hogy a kitűzött úti célokat kétszer annyi idő alatt tettük meg, mint azt vártuk. Amikor valamelyikünk észrevett egy érdekes témát, akkor Samu a fékre taposott, kipattantunk az autóból és kezdődhetett az órákig tartó gondos komponálás.
Július 14.
A penészedésgátlóval direkt nekünk készíttetett, napok óta gyanús, kékfoltos kenyereinket végképp fogyasztásra alkalmatlannak nyilvánítottuk. Ezt kivéve, ekkor már biztosan láttuk, hogy az itthonról vitt kajamennyiségből még madárlátta csomagok is kikerülnek.
Egy gyönyörű völgyben szokás szerint szétszéledt a csapat. Csaba mohafotózás közben vette észre, hogy az erdei tisztás, amin már mind a hárman átsétáltunk, borítva van harmatfüvekkel. Az egész nap makrózással telt. Este ismét gyönyörű helyen, egy hatalmas gleccser lába közelében táboroztunk le.
Július 15.
A sikersorozat folytatódott. A napsütés már szinte természetessé vált. A délelőttöt egy hatalmas gleccser fotózásával töltöttük. Az iszonyatos jégtömeg hatására megolvadt víz évezredek óta zuhatagként hömpölyögve egészen extrém formájúra csiszolta a sziklákat.
Július 16.
Rájöttünk, hogy az örök hó birodalmának a tegnapi gleccser csupán a kislábujja volt. Egy másik völgyben a „nagylábujja” alól zúduló vízmennységet egy hatalmas gáttal duzzasztották fel. Az építmény mellett nem mehetek el anélkül, hogy ne emelném ki ismét a norvég természetszemléletet: Minden műtárgyra jellemző, hogy az adottságokhoz mérten a lehető legjobban próbálják azt a tájba illeszteni. Ez a befektetett energia a fűvel borított háztetők esetében elenyésző ahhoz képest, amit ennek a hatalmas duzzasztógátnak az „álcázásába” fektettek. Személykocsi méretű sziklákat pakoltak mérnöki pontossággal egymásra, amiknek nyilván valóan csak az a funkciójuk, hogy a betonfalat eltakarják. Igazán irigylésre méltó, hogy vannak még helyek, ahol a pénz mellett az esztétikát és az igényességet is szem előtt tartják! A gleccserhez vezető út felénél beláttuk, hogy túl sokat vállaltunk, és szégyenszemre visszafordultunk.
Július 17.
Norvégia legnagyobb vízesésének meghódítását tűztük ki célul. Az ismertető táblán többek között azt is feltüntették, hogy a túra átlagos időtartama 70 perc. Háromórányi gyaloglás után felmerült bennünk a gyanú, hogy ezt valószínűleg itteni sportolók mércéjével mérték. Panaszkodásra viszont megint nem lehetett egy hangyányi okunk sem. A szerencse tovább „kísértett” minket. Odaérkeztünkkor már csak körülbelül fél óra maradt ahhoz, hogy a nap lebukjon a hegy mögé, ám ez idő alatt a legszebb szivárványt varázsolta a vízfalra. Szállásunkat ismét szívmelengető helyen sikerült elfoglalnunk, ahol egy másik vízesés robaja ringatott álomba bennünket.
Július 18.
Telefonáltunk egy természetvédelmi őrnek (akinek a számát pár nappal azelőtt kaptuk meg), csupán azzal a szándékkal, hogy némi tanácsot kérjünk tőle, merre érdemes továbbindulnunk. Ehhez képest ő egyből meghívott bennünket a lakására, ahol ismét úgy láttak vendégül minket, mintha évek óta nem látott rokonok lennénk. Jávorvacsora után vendéglátóink elhívták egy madarász kollégájukat, aki azt üzente, hogy amíg ő megérkezik, készítsünk listát azon fajokról, amiket szeretnénk lefotózni :). Sátor helyett pedig a kert végében egy fa tetejére épített faházban alhattunk. Hát nem volt semmi élmény!
Július 19.
Összeismerkedésünkkor már madarász barátunk is mindjárt azt kérdezte, hogy nincs-e kedvünk megfürdeni? A felvetés enyhén szólva is jelzés-értékű volt. A kocsinkban kialakult „ájer”, amit mi már teljesen megszoktunk, más számára, hát hogy is mondjam…
Életünkben nem láttunk még akkora ködöt, mint azon a napon, amihez háromfokos hőmérséklet párosult.
Július 20.
M
adarász barátunk segítségével sikerült egy jót madarászni, és hófajdokat fényképezni. Este még olyan területet is mutatott nekünk, ahol darvak fészkelnek. Érdekes élmény volt a nyár közepén olyan madarakat látni, amelyek egyébként számunkra az ősz eljövetelét jelzik.
Július 21.
Vendéglátóink elutaztak otthonról, és ránk bízták a házukat. Ne tessék félreérteni, miránk! Azokra, akik három napja torpantak be ide az ismeretlenségből. A lakáskulcsot azonban csak azzal a feltétellel adták ide, ha indulás előtt megfürdünk. Még egyszer utoljára ünnepélyesen tábort bontottunk, majd a hátunk mögött hagytuk ezt a csodálatos országot, olyan élményekkel gazdagodva, amikre egész életünk során emlékezni fogunk.
Július 23.
Az egy hónap alatt megszokott tíz fok körüli hőmérsékletből robbantunk bele a magyarországi 35 fokos nyárba. Utazás közben alaposan kiértékelhettük az együtt töltött egy hónapot, amit tízes skálán egyhangúlag tíz ponttal értékeltünk. Alig akadt olyan dolog, amit utólag másképpen csináltunk volna. A tervezett 7000 kilométert végül csak 400 kilométerrel léptük túl. A számtalan élmény és az elkészült fotók mellett említésre méltó tény, hogy a túra költsége (a filmeket kivéve) MINDENT beleszámolva 87 ezer forint/ koponya volt.
Végül szeretném megköszönni barátaimnak az együtt töltött feledhetetlen hónapot, és kívánom, hogy hasonlóan pozitív élményekkel töltsük következő utunkat is!
Máté Bence
https://matebence.hu/
Cimkék: : Máté Bence