Egy hónap Norvégiában II. rész
Június 29.
Verőfényes napsütésre ébredtünk. A rundei napfény a tenger partján aranyat ér, ezért a kemping gyakorlatilag kiürült, és aki csak tehette, túrázni indult. Felhő sehol a láthatáron, az esőkabát mégis mindenkinek ott lapult a táskájában. Azért, hogy teljesebb képet nyerjünk a lehetőségekről, elindultunk feltérképezni a szigetet. Amilyen kicsi a terület, olyan becsapósak rajta a távolságok, ami a gyakori szintkülönbség-változásnak köszönhető. Amint találtunk néhány érdekes témát, gyorsan szétvált a csapat és legközelebb már csak odalent találkoztunk. Én szerettem volna szulákat fényképezni, de nagy csalódásomra hegymászó felszerelés nélkül megközelíthetetlenek. A fotós cucc jóformán egész nap szótlanul lapult a hátizsákban.
Június 30. 
Ahhoz képest, hogy a napsütéses napokra folyamatos fotózást terveztünk, már a második gyönyörű napfelkelte után az alvás lett a fő program. Nyáron a nap itt olyan kis szögben kel fel, illetve nyugszik, hogy a „legjobb fények” háromszor annyi ideig tartanak, mint itthon. Sőt! Amint a látóhatár alá bukik a nap, máris meggondolja magát és elindul felfelé. Az ég kékje viszont itt is verőfényekben a legszebb. Dél körül hanyatt feküdtem a tengerparti sziklákon, Csaba rám dobta a lessátor ponyváját, amin éppen csak a nagylátószögűnek vágtunk lyukat. Ezután jött a beetetés: Alaposan beterített a már említett piros vödörben levő halmaradványokkal. Túlságosan jól sikerült az elgondolásunk... A sirályok olyan szinten „megtámadtak”, hogy pillanatokon belül nem láttam tőlük az eget, és inkább berántottam az objektívet, nehogy letojják az MC-t a frontlencséről. Legközelebb – az objektívet védve – egy szűrőt is felcsavartunk, ám amint az az egyszerűnek tűnő esetekben lenni szokott, soha többé nem jött össze a dolog.
A kemping közelében kiabáló csigaforgatóktól alig bírtunk aludni, ezért gondoltuk, még naplemente előtt leszedünk róluk egy kis vámot. A lundákhoz hasonlóan ők is barátságosak, tehát a lessátrakat ismét pihentettük. A kifogástalan fényekben három tekercs Velviát pusztítottam, azaz annyit, mint eddig az út során összesen.
Július 1.
Lassan kezdtünk átállni éjszakai üzemmódra. Mivel itt a sötétség ingere az alváshoz nem adott, gyakran már csak végkimerülésben veszi észre magát az ember. Érdemes reggel lefeküdni és este felkelni, hogy a legjobb fényekben ébren legyünk. A napnyugta és napkelte közötti rövid idő arra éppen elég, hogy feltankoljunk, és kitárgyaljuk az elmúlt napot. Eztán érdemes ismét pozíciót fogni, hiszen mindjárt jön a napfelkelte. Azzal aztán elégedettek lehettünk… Tegnap kifigyeltem, hogy merre mozognak a nagy halfarkasok, és ezen a hajnalon már a napkelte előtt rájuk irányítottam a figyelmemet. Ahogy felébredt a nap, pusztítottam egy kis emulziót, majd hazasétáltam erőt gyűjteni. Este ismét lundázás következett. A fotózásba belemerülve nem vettem észre, hogy véletlenül olyan sziklára ültem, ami alatt egy lunda fészkelt. A madár egy percet habozott a szájában egy marék kishallal, majd erőt vett magán, és a lábam alatt sétált be megetetni a fiókáit! Nem mondhatni, hogy az óvatlan turisták különösebben zavarnák őket a fészkelésben.
Július 2.
A
z időnk továbbra is fantasztikus. Samuval részt vettünk egy sziget körüli hajóúton, ami jó lehetőséget kínált további témák felfedezésére. Nagyjából megismerve a sziget madárvilágát este ismét lundázás mellett döntöttünk. Ekkor már előkerültek az esernyők. Samu ennek hiányában kénytelen volt korán otthagyni minket. Csaba először hálát adott az égnek, hogy nem hagyta lent az esernyőjét, aztán nem győzött szitkozódni, amikor rájött, hogy a 300D-be való memóriakártya viszont a táborban maradt. Így hát megint magamra maradtam. Amikor befészkelődtem a lőállásba, senki más nem volt a hegyoldalon. Egy órával később a lundák teljesen körülvettek, ezért még akkor sem akartam elmozdulni onnan, amikor muszáj volt könnyíteni magamon. Egy fotós számára ez bármilyen pozícióban rutinművelet, nem is ez volt a baj... Két perccel később az esernyőm takarásából kilesve fedeztem fel, hogy a felettem levő kiszögellést ekkorra már egy jókora turistacsoport vette birtokba. Az objektívek a lundák helyett rám szegeződtek. A mögöttük megbúvó fotósok pedig meglehetősen sikertelenül próbálták magukba folytatni az előbbi megmozdulásomnak köszönhető vigyorgásukat. Szóval, ha valaki találkozik a neten egy folyó ügyeit végző terepruhás fotós képével, akinek csak a fejét takarja el egy zöld esernyő, attól szívesen fogadnám a linket.
Július 3.
Egész nap szakadt az eső... Ennek ellenére hosszas, sátorban való punnyadás után felsétáltam a hegyoldalon a tegnapi helyemre. Az elázott guanótól csúszóssá váló köveken életveszélyes volt közlekedni. A meredek hegyoldalon az egyik sziklát betakartam egy szemeteszsákkal, arra raktam a táskámat, de fél óra után megadta magát és engedett a gravitációnak. Épphogy elcsíptem a fülét, de a teljes tartalma kifordult belőle. A legördülő objektívek kopogása a sziklákon még most is a fülemben cseng, de már csak néha riadok fel miatta álmomban.
Július 4.
Úgy döntöttem, elfelejtem a lundákat, ezért inkább halfarkasozni indultam. Rövid sikertelen próbálkozás után mégis a lundáknál kötöttem ki.
Július 5.
A többiek kijelentették, hogy holnap továbbállunk. Ez a döntés kis híján az addigi békesség összeomlását okozta. A hátra maradt egy napot azonban sikerült olyan tartalmasan eltölteni, hogy a fizikai állóképességem határát súroltam. Már két napja nem aludtam és ez a nap sem a pihenésről szólt. Mind a nagy halfarkasok, mind a lundák esetében ez az utolsó lehetőség kínálta a legkedvezőbb feltételeket.
Július 6.
Információk hiányában kinyitottuk a térképet, és „vaktában” indultunk egy északabbra fekvő sziget felé. Odaérve gyakorlatilag azt kaptuk, amit a térkép jelölt. Millió apró tavacskával szabdalt táj erdőfoltokkal tarkítva. Ezen adottságok elegendőek egy itthoni madárparadicsom kialakulásához, itt azonban a madárállomány szinte a nullával egyenlő.
Július 7.
A legkomolyabb program ismét az alvás. Valami olyasfajta hangulat volt születőben, aminek a legjellemzőbb tulajdonsága egy akaratlanul működő röhögési kényszer, ami bármikor, bármilyen szituációban az emberre törhet. Néhány örvösbukó és sarki csér fotót azért kihajtottunk a területből.
Július 8.
Tíz nappal Samu kellemetlen élményei után, sikerült megfűznöm egy kis pézsmatulok-fotózásra, így ismét útba ejtettük a Dovrefjell Nemzeti Parkot. Bármelyik információs bódéban megmondják, hogy merre induljunk el, ha tulkokat szeretnénk látni… Mi mégis képesek voltunk „rossz” irányba menni.
Rutinszerű táborverés után Csabát az „alaptáborban” hagyva még aznap nekivágtunk egy laza hegyi túrának. Akkor még nem sejtettük, hogy utunk legkeményebb hegymászása következik. Kezdődött azzal, hogy a völgy, amiben elindultunk, teljesen összeszűkült, így reményvesztetten vissza kellett fordulnunk. Alighogy lemondtunk a tulkokról, a semmi közepén szembetalálkoztunk két helybélivel. Egyikük egy fémből készült kéményt cipelt, a másik meg egy két méter széles kátránypapír tekercset és egy hatalmas hátizsákot. Segítségért fordultunk hozzájuk, hátha tudják, merre induljunk tovább. Roppant segítőkészek voltak. Ismerték a területet, mint a tenyerüket. Részletes infót kaptunk a helyi tulok, jávor- és rénszarvas populációról. A tulkokkal kapcsolatban meglepett, hogy szám szerint (!) ábrázolták egy sematikus térképen, melyik völgyben mennyi tulok van! (Az itthoni informátorunktól úgy tudtuk, hogy csak hosszas keresés árán, komoly erőfeszítésekkel lehet becserkészni őket.) A rengeteg motyót a hegytetőn levő házuk javításához szállították. Könnyelműen megjegyeztem Samunak, hogy ahol ezek ilyen terhekkel elmennek, ott mi is követni tudjuk őket. Később bizony-bizony össze kellett szorítani fogainkat, hogy megmutassuk, a dél-alföldi gyerekek is vannak olyan tökösek, mint az északi, hegyiek. Újdonsült barátaink felajánlották a menedékházukat szállásnak, amit csak azért utasítottunk vissza, nehogy Csaba aggodalmában riassza a hegyi mentőket.
A visszafelé vezető úton nem nyughattunk addig, amíg ki nem találtunk valami egészséges szívatást 
lent lazsáló társunknak. Megbeszéltük barátainkkal, hogy adják ki magukat rangernek, akik elkaptak minket, mert tiltott helyen fényképeztünk, és örüljünk, ha megússzuk azzal, hogy csak a filmjeinket húzgálják ki... Először vonakodtak az ötlettől, hiszen nem akarták, hogy kellemetlen élmény fűzze társunkat az első találkozáshoz, ám végül annyira beleélték magukat a szerepbe, hogy a mélyből feltörő röhögés elfojtása már könnyeket csalt a szemünkbe.
Valósággal letámadták Csabát és fotózási engedélyt követeltek tőle. Mivel Csaba nem értett mindent az angol szövegből, tolmácsoltam neki, persze jókorát görbítve a szövegen, még egy jelentős lapáttal rátéve az izgalmakra. Első körben szétkapták egyik fotóstáskáját, amit már nem bírt ki elsápadás nélkül. Próbálta bizonygatni ártatlanságát, hogy ő soha nem fotózott tiltott helyen és már-már azt is letagadta, hogy egyáltalán ismer minket. Három analóg gépet szemrebbenés nélkül letagadott és váltig állította, hogy ő csak digitálissal fotózik. A feszültséget még azzal tetőzték, hogy kifaggatták Csabát a birtokolt alkoholmennyiségről is, aki mindössze négy liter bort vallott be. Ennek a tételnek már a plató lenyitásakor többszöröse esett ki az autóból, így hát azért még plusz néhány ezer korona büntetést helyeztek kilátásba.
Annyira jól elszínészkedtük a történetet, hogy Csaba remegő szájjal, kipirulva diktálta az adatait a rangereknek. Egyre csak azt hajtogatta, hogy hívjunk rendőrt, hiszen ő ártatlan! Tíz perc izgalom után Samu svédül szólt a norvégoknak, hogy hűtsük le barátunkat egy kis vörösborral, mielőtt még túlságosan lestresszelné magát. Szegénykémnél volt egy kis adásszünet, amikor koccintáshoz invitáltuk. Akkora kő esett le a szívéről, hogy még a szomszédos völgyben is visszhangzott a robaja.
(Folytatás következik.)
Máté Bence
https://matebence.hu/
Cimkék: : Máté Bence