Reklám

            

Máté Bence írásai

A tél túl gyorsan köszöntött be

A tél túl gyorsan köszöntött be. A több száz hektáros halastórendszer tavai két nap alatt befagytak.A madaraktól hangos hullámzó vízfelületet pillanatok alatt dermesztő csendesség váltotta fel. A madarak számára ez a nap a tél megpróbáltatásainak a kezdetét jelent.

Amadarak veszekednek egy darab halonbban a kiváltságban részesülhettem, hogy lehetőségem nyílt ettől a naptól kezdve egészen a jégpáncél felolvadásáig nyomon kísérni a gémek és kócsagok küzdelmét az életben maradásért. Január utolsó napjaitól március közepéig 33 teljes napot töltöttem lessátorban, gyakorlatilag ugyanazon a négyzetméteren.

Kezdetben 120 gémféle zsúfolódott arra a kis területre, ahol egy vízátfolyás nem engedett befagyni pár négyzetméternyi vizet. Már akkor látszott, hogy kisebb a vízfelület, mint amekkora elég lenne ennyi madárnak a táplálékszerzéshez. A jó kondícióhoz egy gémnek naponta legalább fél kilónyi halat meg kellett volna ennie. Ennek a mennyiségnek átlagosan a felét sem tudták megfogni a madarak, ezért napról napra nőtt a feszültség. Az éhség nagy úr! Az életben maradás volt a tét, és minden egyed csakis a saját hasára gondolt. Rövid idő alatt nyilvánvalóvá vált, hogy nem a legjobb halászok a legjobb túlélők. Nagyobb feladatot jelentett az elejtett zsákmány lenyelése, mint maga a vadászat. Háromszor annyi madárnak korgott a gyomra, mint amennyinek lehetősége volt a halfogásra.

Amadarak a jégen vadászhelyekért véres küzdelmek folytak. A győztesek megkapták a lehetőséget a halfogásra, a vesztesek pedig visszavonulva néhány méterről lesték az alkalmas pillanatot a rablásra. Nem léteztek szabályok. A legerősebbek juthattak ugyan a legjobb halászhelyekre, de ezek a madarak csak addig használhatták ki fizikai fölényüket, amíg ki nem fogtak egy halat. Abban a pillanatban, ahogy csőrüket egy halba mélyesztették, védtelenekké váltak.madarak harcolnak A háttérben várakozó gyengébb madarak – kapva az alkalmon – megtámadták a sikeres halászt, és addig csipkedték, amíg az fájdalmában a jégre nem dobta a zsákmányát. A hal szinte még le sem érkezett a jégre, máris másik madárcsőr szorította és emelte a levegőbe. A pórul járt halász választhatott: vagy üldözőbe veszi a tolvajt, vagy hagyja elrepülni és újabb zsákmány után néz. Ha az előbbit választja, még közel sem lehet benne biztos, hogy visszaszerezheti a halat. A halászhelyért viszont újra meg kell küzdenie, mert amíg ő távol van, a többiek elfoglalják a területet. Egy halászhely birtoklása értékesebb, mint egyetlen hal, ezért legtöbbször egy ilyen választás után a békésebbik verzió mellett maradtak a madarak. Ha azonban ez a jelenet egymás után kétszer vagy akár háromszor is lejátszódott, a szerencsétlen halász nem bírta tovább idegekkel, és eszeveszett üldözésbe kezdett, gyakran öt-hat társával együtt. Nem ritkán egy méretesebb hal közel tíz csőrben is megfordult, mire végigcsúszhatott valamelyikük nyelőcsövén. Idővel a kényszer megtanította a madarakat arra, hogy a lehető leggyorsabban nyeljék le zsákmányukat. A legügyesebbek már a halak elkapásánál figyeltek arra, hogy a hal fejét kapják el, könnyebbé téve ezzel a lenyelését. Akik a tolvajlásból éltek, szintén folyamatosan tanultak, és már akkor el tudták dönteni, hogy érdemes lesz-e elindítani a támadást, mielőtt fajtársuk a halat kiemelte volna a vízből.

madár ebédelEgyszer az egyik gém egy kapitális busát fogott, és – tartva a többiektől – úgy próbálta zsákmányát a torkán letuszkolni, hogy a hal még félig a vízben volt. Öt perc próbálkozás után kísérletet tett a lenyelésre. Amint a halat kiemelte a vízből, rögtön letámadta két nagy kócsag, a hal pedig a vízbe esett. Egy hét elteltével már úgy éreztem, hogy szüneteltetnem kéne egy kicsit a lessátrazást, de este hazaérve a monitoron visszanézett képek újra és újra erőt adtak a másnapi korán keléshez. Legtöbbször manuális, Nikon 2,8/300 mm-es objektívvel és Canon EOS 300D gépvázzal dolgoztam. A lessátor fűtésére nem volt lehetőségem, ezért vásároltam egy -20 Celsius-fokig komfortos hálózsákot, és abban vészeltem át a mozdulatlanul töltött napokat. Két hét elteltével már a halászoknak is úgy tűnt, hogy valószínűleg nem vagyok teljesen komplett. Egyszer hallottam is, amint mögöttem, a gáton állva tanakodnak:
– Te, hogy bírhatja ki a srác napokon keresztül mozdulatlanul ebben a k… hidegben?
– Biztos van a sátrában fűtés.
– Van a fenét! Nem látod, hogy ő is alig fér el benne?!
– Mondom, ahun van a kályhacső kidugva-e!
… Gondolta ezt az objektív napellenzőjének kinyúló részére. :)
Olyan gyorsan repültek a napok, hogy észre sem vettem. Korai kelés után tűz ki a sátorba, fotózás vakulásig, irány haza letölteni, kiértékelni, bosszantani pár e-mailen elküldött képpel azon barátaimat, akik nem lehettek velem. És ez így ment nap mint nap. Éreztem, olyan témára leltem, hogy majd visszagondolva erre az időszakra egy júliusi gatyarohasztó melegből, minden napot sajnálni fogok, amit nem töltöttem kint. Ettől tartva aztán szinte minden napom egy lessátorban, a halászó madarak között telt. Vagy három hete tartott a fotós maraton, amikor elhívtam Csaba barátomat is. Sátorállítás után témára kiéhezve ült be a sátorba, és igazította állványát lőállásba. A meglepetés akkor érte, amikor az objektív felcsattintása után nem találta a fényképezőt a táskában. Természetesen otthon maradt… Nagy szitkozódások közepette kénytelen volt magamra hagyni. Murphy bácsinak köszönhetően azon a napon volt az év legintenzívebb hóesése. A látótávolság száz méter alá csökkent, a napellenzőmet pedig tízpercenként ki kellett takarítanom, mert a belerakódott hó miatt már alig láttam rajta keresztül. Az időjárástól függetlenül a madarak halásztak tovább, miközben én extázisba esve daráltam a kockákat. Egy hónapja követtem nyomon az eseményeket, amikor átlépte a halál küszöbét az első gém. Ezt követően naponta pusztultak éhen madarak. A még életben maradtak döglött fajtársaik tetemei mellett küzdöttek tovább a túlélésért. Szemmel látható volt az elgyengült egyedek haláltusája.

madarak a fagyos vízben

Egyik reggel a lessátramtól pár méterre szokatlanul nyugalmasan sétált egy szürke gém, halászó társaival mit sem törődve. A nap közepén leült a jégre, és mereven nézte a többi gémet, ahogyan egymás után szedegetik ki a halakat a vízből. Amikor szürkületkor kijöttem a sátorból, elzavartam a még ott maradt néhány madarat. Csak ez az egyetlen gém ült ott nyugalmasan. Közelebb mentem hozzá és csak akkor vettem észre, hogy már kihűlt, amikor megérintettem. Nem vagyok túl érzelgős lény, de akkor furcsán éreztem magam: itt pusztulnak el a szemem előtt a madarak, miközben én a sátorban teázgatok, és életem legszebb perceit töltöm. Ennyire mély élményekre csak úgy tehettem szert, hogy időt és energiát nem sajnálva hetekig a természetbe költöztem és együtt éltem át a madarakkal a számukra legnehezebb időszakot. Ezekkel az élményekkel búcsúzom olvasóimtól egy időre, hiszen most egy darabig felhagyok az újságírással.

repülő madarak

Az érdeklődők figyelmébe ajánlom www.matebence.hu folyamatosan fejlődő honlapomat, ahol hetente találkozhatnak legújabb alkotásaimmal.

Máté Bence

Cimkék: : Máté Bence

Nyomtatás