Sátrunk első tesztelése

Az előző számban adtam pár tanácsot ahhoz, hogyan érdemes elkezdeni a vízparti lessátrazást. Ha van, aki a cikk indíttatására kezdett a témával foglalkozni, szívesen vesszük, ha megosztja velünk tapasztalatait, élményeit, amiket a későbbiekben esetleg közölni is fogunk. Az utóbbi időben olyan sátrakat építettem, amelyek hét nyelven beszéltek. Ezek sokkal nagyobb munkát, utánajárást és időt igényelnek, viszont hasonló eséllyel indulnak, mint egy hevenyészve összekókányolt sátor. Ennek ellenére szeretem megadni a módját, inkább foglalkozom többet az előkészületekkel, hogy amikor fotózok, jól érezzem magam benne. Hosszabb idő után viszont arra jöttem rá, hogy minél igényesebb vagyok a leshelyek kialakításával, annál nagyobb a beléjük táplált remény is. A nélkülözhetetlen szerencsefaktor azonban továbbra is konstans tényezője marad a képletnek. Megközelítően ugyanannyi eredményt hoztak azok a sátrak, amelyek kevesebb gonddal készültek. Számtalanszor előfordul, hogy a legelső kísérlet fantasztikusan jól sikerül és joggal gondoljuk, ha ilyen volt az első, milyen lesz a többi? Sajnos ez a gondolatmenet a legbiztosabbnak tűnő helyzetekben sem helytálló.

Lássuk hát az előzőekben tárgyalt nádból és bálványfából épített egyszerű sátor használatát!

2003-ban, féléves londoni nyelvtanulásom alatt leírtam fotózásaim addigi történetét, és azóta természetfotós túráimról, tevékenységeimről részletes naplót vezetek. A legjobb, ha az események után rögtön tollat tudok ragadni, és papírra vetem a memoárokat. Így az élmények hosszabb idő távlatából is könnyen feleleveníthetők. Javaslom ezt mindenkinek, aki hasonló megszállottságra adja a fejét!

Általában nagyon hosszú út vezet addig, amíg egy természetfotó falra kerül. Minden út egyedi, és sokszor kapcsolódik hozzá olyan történet, ami – kiváltképpen az alkotás készítője számára – emeli a fotó értékét. Ezáltal azoknak a képeknek is felbecsülhetetlen értékük lehet, amelyek egy átlagos néző számára teljesen hétköznapiak. Cikksorozatomban olyan sztorikat írok le, amelyek valamilyen oknál fogva gyakran előkerülnek fotós barátaimmal folytatott anekdotázások során.

A természetbarátok fotós tevékenysége gyakran „fajvadászattal” kezdődik, tehát nem a kép kompozíciója a lényeg, hanem az, ami rajta van. Az én esetemben ez egy Zenit alapobjektívvel becserkészett böjti récével kezdődött, amit csak én tudtam beazonosítani a felvételen. Később az értékrend majdnem megfordult, és nem a képen látható élőlény lett a legfontosabb, hanem a fotó összhatása. Nem volt könnyű belátnom, hogy a téma környezete számos esetben fontosabb, mint maga az alany.