Naplómból ollóztam II.rész

Közzétéve itt: Máté Bence

Tegnap érkeztünk Rundéra, és tekintettel arra, hogy közeleg a lapzárta, máris egy fotós barátom laptopján dolgozom. Természetesen nem azért utaztam ily messzire, hogy cikket írjak, de hát még nem szoktam hozzá, hogy Norvégiában általában esik… Terveim szerint, az októberi számban a mostani élményekről fogok írni, ezért holnaptól megrendeltem a jó időt. Hogy az eső ne erőltesse rám hangulatát, visszaemlékszem arra a fotózásra, amit 2002-ben a névnapomra kaptam.

A közelgő iskolakezdés keltette riadalom miatt augusztusban a lehető legjobban szerettem volna a szünidő utolsó napjait fotózásra kihasználni. Nagyon sok időt töltöttem terepen a jó téma kiválasztása érdekében. Ekkortájt több helyen lehetett látni egy helyre összegyűlt gémeket és kócsagokat, amelyek a szárazság miatt csapdába esett halakat tizedelték. Lakóhelyemtől nem messze a Dong-éri csatornát – a szokásnak megfelelően – a költési idő végén leeresztették. A könnyű táplálékszerzési lehetőség számos madarat vonzott a területre. Terepszemle után hazakarikáztam a lessátramért, a fotós felszerelésért és rövid könyörgés után megfűztem édesanyámat, hogy jöjjön ki velem elmenő embernek. Amikor sátramnak a fotózásra legalkalmasabb helyet kerestem, a madársereg között egy számomra új fajt, a rózsásgödényt pillantottam meg. Anya elmondása szerint olyan extázisba estem, hogy az időérzékemet teljesen elveszítve, többször annyi ideig várakoztattam, mint ahogyan azt ígértem. A nagy izgalom hevében állítottam fel sátramat annak reményében, hogy hátha visszajön a pelikán. A madarak egy viszonylag nyílt terep közepén táplálkoztak, ezért nem tudtam a sátramat se nádszegélybe, se bármilyen kiemelkedő tárgy mellé rakni. Amennyire tudtam, beálcáztam, majd rögtön birtokba vettem a lőállást. Legtöbb esetben célszerű a sátor kihelyezése után néhány napot várni, amíg megszokják a madarak a jelenlétét, de ezt ekkor nem bírtam kivárni.

Ennek következtében aznap egyetlen kockát sem exponáltam, de máris azon gondolkodtam, hogyan tudnám megörökíteni ennek a hatalmas madárnak a ritka magyarországi jelenlétét. Hazaérve elolvastam mindent, amit csak találtam a gödényről. Valamikor fészkelt a Tisza ősmocsaraiban, mára azonban Európában csak a Duna-delta vidékén és néhány, számára alkalmas helyen telepesen költ. A szegedi Fehértavon 1936-ban lőtte Bereczk Péter az utolsót, azóta mindössze négyszer látták a területen – írta kedves tanárom, Csizmazia György 1980-ban. Mostanában valamivel sűrűbben látni, főleg a Hortobágyon, de magyarországi látogatásai még mindig különös szenzációnak számítanak. Mérete miatt könnyű észrevenni a többi madár között, ezért egyik madarász barátom a halászoknál érdeklődött, hogy látták-e a nagy pelikánt? „Láttuk a fene a ... anyját!” – hangzott a gyors válasz. Az érthető, hogy hatalmas bőrlebenye miatt, amivel halászik, a halgazdaságnál nem a legkedveltebb látogató, de megnyugtattuk a halászokat, hogy ez az egyetlen egyed nem fogja őket csődbe vinni.

Másnap már hajnali négykor a sátram felé közeledtem, amikor a fejem felett körülbelül húsz méterre körözni kezdett Európa legnagyobb szárnyfesztávolságú madara. Ismét nagy izgalommal telve ültem be a lessátorba, de a gödényt megint nem tudtam optikám keresőjén keresztül megnézni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire korán kel és még az előtt találkozunk, hogy a sátramba ülnék. A harmadik napon az idő nagyon rosszra fordult. Mégis úgy éreztem, hogy most sikerülnie kell az akciónak, így még fél órával hamarabb tekertem ki leshelyemre. Ahogy elkészültem a beállításokkal, a tegnapi naphoz hasonlóan, ugyanabban az időben kezdett körözni a sátor felett, és tőlem körülbelül háromszáz méterre leszállt az érmederben. Biztosan nem keltettem benne veszélyérzetet, hiszen ekkor már rengeteg madár vett körül, sőt néhány dankasirály a sátram tetejéről leste zsákmányát.

Már akkor villámlott, amikor elindultam otthonról, de a néhány lelkesen elkészített bizonyítókép után sem akartam az eső miatt a madarakat ismét megzavarni azzal, hogy kijövök a búvóhelyről. De amikor rendesen kivilágosodott, annyira elkezdett szakadni az eső, hogy a felszerelésemet féltve menekülnöm kellett a közeli gátőrházba.

Bevallhatom, ekkorra teljesen elment a kedvem az egésztől. Csak épségben jussak haza! A gátőr boldogan vendégül látott és úgy mesélte el az elmúlt harminc év eseményeit, mintha nem beszélt volna senkivel már egy éve. Jó hangulata annak a sárga színű folyadéknak volt köszönhető, amit egy nagy tartályból egy kis marmonkannába szivattyúzott. Erre az volt írva: gondűző. Mialatt mi odabent diskurálgattunk, a vihar annyira felerősödött, hogy az otthoniak már komolyan aggódni kezdtek és kijöttek értem a sátorhoz. Persze nem találtak ott és felhívni sem tudtak.  Egy órával később, amikor a szél némi térerőt fújt az isten háta mögé, megnyugtattam őket, hogy még élek, és minden a legnagyobb rendben van. Mivel kifogyott a benzin a Zsigulinkból a biológiatanáromat kérték meg, hogy jöjjön el értem. A töltés eddigre annyira felázott, hogy autóval nem lehetett rajta közlekedni, tehát azt az egy kilométert kénytelen voltam biciklivel bevállalni. Szemeteszsákot húztam a fotóstáskámra, és szakadó esőben nekivágtam az útnak. Mindjárt az első métereken akkorát estem, hogy utána a biciklit a töltés jobb oldaláról, az állványt meg a bal oldaláról szedtem össze. Én magam úgy irányítottam az esést, hogy a táskámat védjem, azaz egy mély nyekkenés kíséretében a hasamon landoltam. Mikor a tanárom az út végén meglátott, a nevetéstől köszönni is alig bírt, majd később figyelmesen megjegyezte, hogy névnapom van, ezért fogadjam szeretettel a mentőakciót.  Szerencsére a sátort nem bírtam magammal vinni és ez még jobban motivált arra, hogy másnap hajnalban, ha csillagos az ég, ismét próbálkozzam. Így aztán hajnalban kómás fejjel vágtam neki utoljára a nyolc kilométeres útnak.

Végre minden úgy történt, ahogyan azt először kigondoltam! A gödény tőlem száz méterre szállt le, és szépen lassan közelített. Nagy termete miatt röpte mindig riadalmat keltett a többi madárban és a földön sétálva is kitértek előle. Jó negyven méterre járhatott – ekkor még mindig nem volt értékelhető képem róla –, amikor feltűnt a háttérben lévő töltés tetején egy parasztbácsika, és ahogyan közeledett, úgy rebbentek fel egyre nagyobb számban a táplálkozó madarak. Nehéz leírni azt az érzést, ami akkor játszódott le bennem.

– Mi a jó istent keres valaki hajnali hatkor a szétázott töltés tetején?! – mérgelődtem magamban. Valószínűleg ő is ugyanezt kérdezhette magától, amikor megállt mellettem úgy száz méterre, és elkezdte leverni a biciklije sárvédőjére rakódott sarat. Érdekes módon, a madaram ezt még mindig nem érezte elég oknak, hogy energiát fektessen a felszállásba. A hívatlan vendégnek az volt a szerencséje, hogy megjelenésével inkább csak felém terelte a gödényt, minthogy elzavarta volna. Egyébként már terveztem a sárbirkózást arra az esetre, ha elzavarná a madarat, amire már négy napja várok. A veszély elmúltával szépen lassan kezdtek visszaszállingózni a szárnyasok és a pelikán is majdnem egy órán keresztül harminc méternél közelebb tevékenykedett. Ez alatt rendesen kiélvezhettem eddigi fáradalmaim és az izgalmak gyümölcsét.

Végül, a gátőr zavarta el, nem sokkal hét után. Addigra viszont alaposan szemügyre vehettem és végre örömmel telve mehettem haza, a nem mindennapi „zsákmánnyal”. A csúnya környezet miatt nem készítettem természetfotós szempontból is értékes kockákat, de az élmény annál emlékezetesebb maradt.

Máté Bence
https://matebence.hu/

Cimkék: : Máté Bence

Nyomtatás

• Előző
• Tovább